Mindenesetre hétfő óta lement a plusz 3 kiló, úgyhogy elég lelkes vagyok...még. A keményítőnap katasztrófa, a gyümölcsnap meg egyenesen horror(most is minden akaraterőmet össze kell szednem, nehogy feltépjem a hűtő ajtaját...), és őszintén szólva a szénhidrátnap sem olyan király, mint első hallásra hallatszik...
Na, azért Buburól is néhány szót. Nagy változások nincsenek, szép, okos, aranyos még mindig. Kint van a két alsó foga, úgyhogy a nyálcsík állandó jelenséggé vált. Szenvedni hála istennek nem szenvedünk tőle, nagyon jól bírja. Mostanában viszont megint elő-előfordul, hogy este fél 10 felé, kb másfél óra alvás után felriad, nyöszörög, mintha rosszat álmodott volna; néha sikerül megnyugtatni anélkül, hogy kivennénk, és ez a gyakoribb szerencsére.
Egyre biztosabb a fogása is, nagyon határozottan nyúl a dolgok után, főleg ha kajáról/innivalóról van szó. Ami viszont érdekes, hogy ma először vettem észre, hogy odanéz, mikor szólítod. Persze egyelőre csak a Bubura hallgat, és arra is csak néha, de ma határozottan észrevehető volt, hogy fel tudom hívni a figyelmét. Amúgy arra is kíváncsi vagyok, mikor fog szerencsétlen gyerek rádöbbenni, hogy ő valójában Tomi...remélem, nem a személyije kézhezvételekor...:)
Tegnap fél órát röhögtem rajta fennhangon, mikor magára húzta a játszószőnyegét...ehhez inkább képet mellékelek:
Még direkt élvezte is a bújócskát...
Egyébiránt annyi olyan fotó van, amit legszívesebben mindenkinek megmutatnék, így ígérem, főleg magamnak, hogy a közeljövőben frissítem a képtáron lévő galériámat, oda több fér...
Na, ugyan a fogyózással kezdtem, vannak ám egyéb szórakozásaink is!
Éljen május elseje...Duna-part, csepeli Kajaktelep, jó idő, bográcsgulyás-főzés:
Igen, nem tévedés, birkózókat megszégyenítő karom van, csak sajnos nem izomból áll...Na, ezért kell nekem fogyókúra. Rémisztő.
Befejezésül még néhány kép gyönyörű kisfiamról, és bocs, ha elfogultnak tűnök. Ez csak azért lehet, mert elfogult vagyok. Isten bocsássa meg bűnömet, de az én szememben a fiam a legszebb gyerek a világon!
Aztán ma reggel Ringatón voltunk Zsuzsival, mindkét gyönyörű gyerkőc angyali nyugalommal viselte a megpróbáltatásokat. Kicsit ugyan felidegesített az elején, hogy egy kb 2 éves gyerek anyukájának 3x annyi idő kellett, hogy bepelenkázza a csemetéjét, mint nekem, miközben mi, töbiek, a fogunkat szívva, magunkban káromkodva sorfalat álltunk az egyetlen szabad pelenkázóasztalhoz. Egy ujjal kenegette egy köszvényes csiga lassúságával a gyermek popóját...
A másik, ami kicsit rontotta az esemény fényét, az az volt, hogy minden totyogó törpeterrorista a mi hordozóinkat akarta ringatni/rugdosni/fogdosni/belemászni, függetlenül attól, hogy Kristóf/Bubu éppen benne tartózkodott-e. Kérdem én, anya-társaim, nem a ti feladatotok lenne kordában tartani a saját gyerekeiteket?! Kövezzetek meg érte, de én nem szeretem, ha az én holmimhoz, beleértve első helyen a gyerekemet is, más porontya birizgálja, fogdossa, nyomkodja a szemét kifelé és hasonlók. És persze ezért nem az elkóricáló gyerekek a felelősek, hanem az unottan - ha egyáltalán - utánaszóló anyuka/apuka ("Már megint rosszalkodsz, Pistike...?") Mindegy, lévén elég heves vérmérsékletű,az ilyet nem szeretem, és nehezen tudom megállni, hogy ne szóljak rá a gyerekre.
Na, képek. Az első képen Bubu és Kristóf szundikálnak a kocsiban, értelemszerűen a bal oldali az én magzatom (bocsi, Zsuzsi, hogy Kristóf nem látszik nagyon...):
Emitt Zsuzsi van az ő Kristófjával:
és most már tényleg végül, de nem utolsósorban a fiúk együtt:
Hát nem gyönyörűek?! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése