2009. július 21., kedd
Beszélgetünk, dacoskodunk
Hihetetlen, hányan meg bírják kérdezni, beszél-e már a gyerek? Persze, angolul és németül folyékonyan, görögül csak pötyög... 20 hónapos, könyörgöm... Bár biztos vannak szuperbabák, akik ebben a korban már székfoglaló beszédeket tartanak...
Szorgalmasan próbálom írni, legalább heti rendszerességgel, miket mond Bubu, de kezdem elveszíteni a fonalat. Már nincs olyan nap, hogy 1-2 új szó ne kerülne be a szótárba. Egyre tisztábban ejti ki a szavakat, és mikor sikerül valamit elsőre szépen kiejtenie, azt ő is érzi, ilyenkor úgy tud örülni, hogy csak na. A legújjabb (tegnapi) az 'asztalka'. :) A közértben felismeri, sorolja a zöldségeket, mindenhol felfedezi a csillagokat ('kika').
Hajdúszoboszlón volt az első "párbeszédünk": ígértem neki, ha szépen végigüli a vacsorát, elmegyünk valahova. Erre visszakérdez: Hova? Azt hittem, megzabálom. Mondom: meglepetés lesz, titok. Erre ő: titok:)
A galamb eddig 'gaba' volt, most (szintén tegnap óta) 'gamba'.
Mondja, hogy 'tó' (=toll; tegnap kezdett el igazából rajzolni papírra, korábban nem igazán érdekelte a dolog, mára viszont a parketta és a linóleum is kapott belőle...), 'hód' (=hold), 'papíta' (=paprika), 'huszika' (=rucika, de ezt nem lehet igazából lekottázni, ezt hallani kell, a kis cérnahangján:))... Most már ki tudja mondani, hogy "ige" (=igen), és tud bólintani is, bár ez sokszor egész felsőtesttel sikerül neki... Ha meg valami nem, akko rtovábbra is rázza a fejét, néha mondja hozzá, jogy "ne, ne".
...és még sorolhatnám... Majd fogom is, ha megtalálom a kis noteszem, amibe a szavait lefirkantottam...
Tegnap ugye hajnyírás volt, ami nem aratott osztatlan sikert: Anyu idegenkedik az új frizurától, az Apja imádja, Anyósom nem igazán nyilvánított véleményt, de szerinte is már megérett a hajvágásra, Apósom meg kiakadt, amennyire érzékeltem Anyósom szavaiból... Majd mindenki szépen megemészti... Szerintem meg egyszerűen imádnivaló, és végre odaférek a nyakához, füléhez...nyami...:)
Ami viszont kevésbé jó, hogy valami "elpattant" a hétvégén: kb onnan datálható a Dackorszak. Szerintem elkezdődött: földhöz csapkodja magát, semmit nem akar megtenni, amit kérünk, beindult a rapli. Most kell elővennünk türelem-tartalékainkat, most kell extrán észnél lenni. Én konkrétan ignorálni próbálom, ugyanolyan csendes, nyugodt maradok, mint korábban, vagy ha tehetem, simán otthagyom. Csak azért mélyen belül el vagyok képedve, hova lett az én Bubum, az én csöndes, szófogadó, nyugodt kisfiam. De ha most elszabjuk, azt nagyon nehezen lehet csak helyrehozni, ha egyáltalán lehet.
Szorgalmasan próbálom írni, legalább heti rendszerességgel, miket mond Bubu, de kezdem elveszíteni a fonalat. Már nincs olyan nap, hogy 1-2 új szó ne kerülne be a szótárba. Egyre tisztábban ejti ki a szavakat, és mikor sikerül valamit elsőre szépen kiejtenie, azt ő is érzi, ilyenkor úgy tud örülni, hogy csak na. A legújjabb (tegnapi) az 'asztalka'. :) A közértben felismeri, sorolja a zöldségeket, mindenhol felfedezi a csillagokat ('kika').
Hajdúszoboszlón volt az első "párbeszédünk": ígértem neki, ha szépen végigüli a vacsorát, elmegyünk valahova. Erre visszakérdez: Hova? Azt hittem, megzabálom. Mondom: meglepetés lesz, titok. Erre ő: titok:)
A galamb eddig 'gaba' volt, most (szintén tegnap óta) 'gamba'.
Mondja, hogy 'tó' (=toll; tegnap kezdett el igazából rajzolni papírra, korábban nem igazán érdekelte a dolog, mára viszont a parketta és a linóleum is kapott belőle...), 'hód' (=hold), 'papíta' (=paprika), 'huszika' (=rucika, de ezt nem lehet igazából lekottázni, ezt hallani kell, a kis cérnahangján:))... Most már ki tudja mondani, hogy "ige" (=igen), és tud bólintani is, bár ez sokszor egész felsőtesttel sikerül neki... Ha meg valami nem, akko rtovábbra is rázza a fejét, néha mondja hozzá, jogy "ne, ne".
...és még sorolhatnám... Majd fogom is, ha megtalálom a kis noteszem, amibe a szavait lefirkantottam...
Tegnap ugye hajnyírás volt, ami nem aratott osztatlan sikert: Anyu idegenkedik az új frizurától, az Apja imádja, Anyósom nem igazán nyilvánított véleményt, de szerinte is már megérett a hajvágásra, Apósom meg kiakadt, amennyire érzékeltem Anyósom szavaiból... Majd mindenki szépen megemészti... Szerintem meg egyszerűen imádnivaló, és végre odaférek a nyakához, füléhez...nyami...:)
Ami viszont kevésbé jó, hogy valami "elpattant" a hétvégén: kb onnan datálható a Dackorszak. Szerintem elkezdődött: földhöz csapkodja magát, semmit nem akar megtenni, amit kérünk, beindult a rapli. Most kell elővennünk türelem-tartalékainkat, most kell extrán észnél lenni. Én konkrétan ignorálni próbálom, ugyanolyan csendes, nyugodt maradok, mint korábban, vagy ha tehetem, simán otthagyom. Csak azért mélyen belül el vagyok képedve, hova lett az én Bubum, az én csöndes, szófogadó, nyugodt kisfiam. De ha most elszabjuk, azt nagyon nehezen lehet csak helyrehozni, ha egyáltalán lehet.
2009. július 20., hétfő
A Nagy-Hajvágás Hadművelet 2009.07.20.
Aki ismer minket, tudja, hogy szerelmes voltam/vagyok Bubu hajába-. Na, ez a haj nincs többé...
Szóval már régen tudtam valahol mélyen, hogy előbb-utóbb meg kell szabadítani Bubut a gyönyörű hajkoronájától, de ez inkább utóbb legyen, sőt, leges-legutóbb...
De mivel egyrészt dög meleg van, másrészt 10-ből 8-an kislánynak nézték már, plusz a múlt héten talált Emil egy szórólapot, amelyen egy gyerek hajvágást is vállaló fodrász hirdeti magát, aki ráadásul itt dolgozik tőlünk egy köpésre, úgy vettem, hogy ez az égi jel. Igazából senkinek nem szóltam (az apja még most sem tudja...), csak felhívtam Tündit, és itt következik a második égi jel: nem időpontot adott, hanem azt mondta, vár minket akár azonnal. Szóval nem volt menekvés, felszerelkeztem egy mesekönyvvel (Kiskakas gyémánt félkrajcárja, az aktuális sláger), némi keksszel és teával, és elindultunk. Mondogattam közben az én kicsikémnek, hogy megyünk a Tündihez, aki levágja a hajacskáját, szép kisfiút farag a szép kislányból, stb.
Na, hamar oda is értünk, becsüccsentünk a székbe; az első akadályt a fodrászkendő jelentette, idegesítette, hogy a kezét nem tudja használni, így rövid úton eltávolítottuk. (A kendőt, nem a kezét... ) Mondjuk ennek köszönhetően a végére úsztunk a hajban, mintha a gyereknek is kinőtt colna közben a testszőrzete, az enyémről nem is beszélve..
Elkezdtünk olvasni, Tünde meg csattogtatni. Kb félútig minden ok volt, aztán bekövetkezett a legnagyobb félelmem: fél úton kezdett raplizni. Ugyanis izzadt, a haj meg tapadt-ragadt rá és persze szúrta, meg különben is, mit kell neki ennyi ideig egy helyben ülni... Volt sírás rívás, kicsi öklendezés a szájába került hajtól, de végül csak abszolváltuk ezt a feladatot is : némi keksz és tea elfogyasztása után sikerült levágni, több körben, több kisebb pihi után, köszönhetően Tündi türelmének. Ezt utólag is köszönöm! :)
És hát az eredmény...ha lehet, még szerelmesebb vagyok bele...nem mondom, nagyon fura, szokatlan, rövid, meg izé....de szerintem nem lett gáz, csak meg kell szokni.
Szóval már régen tudtam valahol mélyen, hogy előbb-utóbb meg kell szabadítani Bubut a gyönyörű hajkoronájától, de ez inkább utóbb legyen, sőt, leges-legutóbb...
De mivel egyrészt dög meleg van, másrészt 10-ből 8-an kislánynak nézték már, plusz a múlt héten talált Emil egy szórólapot, amelyen egy gyerek hajvágást is vállaló fodrász hirdeti magát, aki ráadásul itt dolgozik tőlünk egy köpésre, úgy vettem, hogy ez az égi jel. Igazából senkinek nem szóltam (az apja még most sem tudja...), csak felhívtam Tündit, és itt következik a második égi jel: nem időpontot adott, hanem azt mondta, vár minket akár azonnal. Szóval nem volt menekvés, felszerelkeztem egy mesekönyvvel (Kiskakas gyémánt félkrajcárja, az aktuális sláger), némi keksszel és teával, és elindultunk. Mondogattam közben az én kicsikémnek, hogy megyünk a Tündihez, aki levágja a hajacskáját, szép kisfiút farag a szép kislányból, stb.
Na, hamar oda is értünk, becsüccsentünk a székbe; az első akadályt a fodrászkendő jelentette, idegesítette, hogy a kezét nem tudja használni, így rövid úton eltávolítottuk. (A kendőt, nem a kezét... ) Mondjuk ennek köszönhetően a végére úsztunk a hajban, mintha a gyereknek is kinőtt colna közben a testszőrzete, az enyémről nem is beszélve..
Elkezdtünk olvasni, Tünde meg csattogtatni. Kb félútig minden ok volt, aztán bekövetkezett a legnagyobb félelmem: fél úton kezdett raplizni. Ugyanis izzadt, a haj meg tapadt-ragadt rá és persze szúrta, meg különben is, mit kell neki ennyi ideig egy helyben ülni... Volt sírás rívás, kicsi öklendezés a szájába került hajtól, de végül csak abszolváltuk ezt a feladatot is : némi keksz és tea elfogyasztása után sikerült levágni, több körben, több kisebb pihi után, köszönhetően Tündi türelmének. Ezt utólag is köszönöm! :)
És hát az eredmény...ha lehet, még szerelmesebb vagyok bele...nem mondom, nagyon fura, szokatlan, rövid, meg izé....de szerintem nem lett gáz, csak meg kell szokni.
Íme 2 "before"- kép: (ezek is ma készültek)
Hazarongyoltunk, bevágtam mindkettőnket a kádba, jól lepancsiztuk a sok hajat, megebédeltünk, és most csicsi van. Van mit kipihenni...:)
És végül, 2 "after"-kép:
2009. július 12., vasárnap
Előtte-utána
Tudjátok, nagyon, hihetetlenül könnyű hozzászokni ahhoz, hogy egy kisgyerek van a közeledben éjjel-nappal. Sőt, nem is emlékszik az ember lánya, milyen volt, mikor még NEM volt gyereke - igazából erre az érzésre a szülés után már egy-két hónappal sem emlékszel... Megszokod, hogy nem vagy a magad ura többet, hogy amíg korábban 5 perc semmire sem volt elég, most beraksz egy mosást, bepakolod a mosogatógépet és kilakkozod a jobb kezed körmeit, míg korábban csak kettőt ásítottál ugyanennyi idő alatt és ELKEZDTÉL azon gondolkodni, mit is kéne csinálni.
Korábban nem volt gond, ha hajnali 2kor mentél lefeküdni, nem foglalkoztál vele, milyen lesz felkelni, most 10-kor már hív az ágy; egyrészt mert hulla vagy, másrészt mert tudod, hogy a gyerek minden ébresztőóránál biztosabb ébresztést produkál, és még kinyomni sem tudod...
Régen úgy tudtál aludni akár 11-ig is, mint akit fejbevágtak, most a legkisebb nesz a gyerekszoba irányából kipattintja a szemed (már,amikor; ha a jó fülemen alszom, nincs biztos ébresztési módszer...).
Mindenben alkalmazkodsz a gyerekhez, szabadidőd legfeljebb akkor van, ha alszik. Míg korábban havonta jártál mondjuk fodrászhoz, vagy kozmetikushoz, most csak szabadkozni ugrasz be, amiért nem jársz. Igazából nem is nagyon érdekel, hogy nézel ki. Pedig hogy fogadkoztam korábban, férj-és gyerektelenül, mikor megláttam egy végtelenül lestrapált külsejű anyukát, hogy én majd bezzeg sosem, én aztán majd vigyázok magamra... És, láss csodát, még ha időm lenne is rá, meg lehetne szervezni, nem mondom, de egyszerűen az esetek többségében NEM ÉRDEKEL. Smink lassan beszárad, hajam lenőve, körmeimet esténként gyártom, 2 db/este, néha szőrösségben kenterbe verek bármilyen Jetit, de már nem fontos. Mintha a méhlepénnyel együtt az agyamnak a "Smink-haj-köröm" szegmensét is kitoltam volna, már elnézést a vulgáris kifejezésért. Nem mondom, néha erőt veszek magamon, megragadom a borotvát, vagy az arckrémet, de már nem ez van a top első helyen.
Mi van ott? Megmondom. Így néz ki a fontossági sorrend.
1. Bubu
2. Én / Apa - ez változó, ahogy a helyzet megkívánja
3. Minden egyéb
Nem tudom, mert nem emlékszem, milyen volt kettesben elmenni valahová az urammal. Nem mondom, néha eljutunk egy moziba, Auchanba (igen, már ez is kikapcsolódásnak számít! Majd rájössz...), voltunk már kettesben vacsizni, sőt, egy hosszú hétvégén is együtt. DE... az már nem ugyanaz. FOLYTON, megállás nélkül ott van a gyerek az agyad egy nem is olyan rejtett zugában - mit csinálhat most Bubu, jaj, de jó lenne, ha ezt ő is látná..stb... Ha meglátok valahol egy különösen aranyos kiskutyát, vagy adott esetben csillagot (csillagmániás lett a lelkem...), rögtön ez ugrik be. Nem tudsz tőle szabadulni, a zsigereidben, a bőröd alatt van.
Ha valaki mindezt panaszkodásnak véli, az ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓRIÁSIT téved! Mert nem is akarsz szabadulni. Most pl Emil (akit lassan 21 hónapja nem hívtam így /csak ha veszekszünk/, ő APA, és ez már így is marad) levitte Bubut Anyósomékhoz, vasárnap lévén. én jövök -megyek, hajat mosok (végre!), közben látom a Bubu kanapéján hagyott Szamarat, a konyhában a földön hagyott kismillió csetreszt , az asztalon a félig kiürült cumisüveget...és hiányérzetem van. Folyamatosan. Mintha valakinek a fél karját levágják, de tudja, hogy annak ott kéne lennie, érzi is, hogy ott van...de mégsem.
Valaki a minap bűntudatnak vélte érezni, amit ilyenkor érzek, mikor úgymond "lepasszolom" a gyereket. Ha ez valóban bűntudat lenne, akkor szerintem gáz lenne, akkor azt feltételeznénk, hogy úgy érzem, nem lenne szabad gyerek nélkül léteznem sem. Korántsem erről van szó - egyszerűen az első fél óra király, szabad vagyok, azt csinálok, ami akarok... aztán vissza akarom kapni a karomat!!!! Egyszerűen nem az igazi nélküle.
Ha van gyereked, tudod, miről beszélek. Ha nincs, majd megtudod. Erre úgysem tud a legjobb férj, anya, védőnő, szülész, nőgyógyász sem felkészíteni. Nekem sem mondták, úgysem értettem volna. De ha jön, akkor fejbevág. A tudat, hogy SOSEM lesz már semmi olyan, mint rég. Egy férjjel töltött hosszú hétvége sem. És ez nem baj, csak meg kell szokni, ha egyáltalán meg lehet. Végső soron rettentő jó ez így.
Még egy gondolat: emlékszem, kb a gyerek egy éves koráig kisebb-nagyobb hullámokban tört rám az érzés, hogy MOST akarok visszamenni emberek közé, dolgozni. Hosszú idő kellett, míg megszoktam a helyzetet, szerintem ez is természetes. Mint ahogy hosszú idő kell ahhoz is, hogy mi ketten igazán összeszokjunk; a két időpont nagyjából egybeesik. Mára, úgy érzem, teljesen megtaláltam itthon is a helyem, és a gyerekkel is kiegyensúlyozódtunk, összecsiszolódtunk, türelmem is egyre több. Most majd az lesz a gond, amikor vissza kell menni...de ez még legalább egy év.
Korábban nem volt gond, ha hajnali 2kor mentél lefeküdni, nem foglalkoztál vele, milyen lesz felkelni, most 10-kor már hív az ágy; egyrészt mert hulla vagy, másrészt mert tudod, hogy a gyerek minden ébresztőóránál biztosabb ébresztést produkál, és még kinyomni sem tudod...
Régen úgy tudtál aludni akár 11-ig is, mint akit fejbevágtak, most a legkisebb nesz a gyerekszoba irányából kipattintja a szemed (már,amikor; ha a jó fülemen alszom, nincs biztos ébresztési módszer...).
Mindenben alkalmazkodsz a gyerekhez, szabadidőd legfeljebb akkor van, ha alszik. Míg korábban havonta jártál mondjuk fodrászhoz, vagy kozmetikushoz, most csak szabadkozni ugrasz be, amiért nem jársz. Igazából nem is nagyon érdekel, hogy nézel ki. Pedig hogy fogadkoztam korábban, férj-és gyerektelenül, mikor megláttam egy végtelenül lestrapált külsejű anyukát, hogy én majd bezzeg sosem, én aztán majd vigyázok magamra... És, láss csodát, még ha időm lenne is rá, meg lehetne szervezni, nem mondom, de egyszerűen az esetek többségében NEM ÉRDEKEL. Smink lassan beszárad, hajam lenőve, körmeimet esténként gyártom, 2 db/este, néha szőrösségben kenterbe verek bármilyen Jetit, de már nem fontos. Mintha a méhlepénnyel együtt az agyamnak a "Smink-haj-köröm" szegmensét is kitoltam volna, már elnézést a vulgáris kifejezésért. Nem mondom, néha erőt veszek magamon, megragadom a borotvát, vagy az arckrémet, de már nem ez van a top első helyen.
Mi van ott? Megmondom. Így néz ki a fontossági sorrend.
1. Bubu
2. Én / Apa - ez változó, ahogy a helyzet megkívánja
3. Minden egyéb
Nem tudom, mert nem emlékszem, milyen volt kettesben elmenni valahová az urammal. Nem mondom, néha eljutunk egy moziba, Auchanba (igen, már ez is kikapcsolódásnak számít! Majd rájössz...), voltunk már kettesben vacsizni, sőt, egy hosszú hétvégén is együtt. DE... az már nem ugyanaz. FOLYTON, megállás nélkül ott van a gyerek az agyad egy nem is olyan rejtett zugában - mit csinálhat most Bubu, jaj, de jó lenne, ha ezt ő is látná..stb... Ha meglátok valahol egy különösen aranyos kiskutyát, vagy adott esetben csillagot (csillagmániás lett a lelkem...), rögtön ez ugrik be. Nem tudsz tőle szabadulni, a zsigereidben, a bőröd alatt van.
Ha valaki mindezt panaszkodásnak véli, az ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓRIÁSIT téved! Mert nem is akarsz szabadulni. Most pl Emil (akit lassan 21 hónapja nem hívtam így /csak ha veszekszünk/, ő APA, és ez már így is marad) levitte Bubut Anyósomékhoz, vasárnap lévén. én jövök -megyek, hajat mosok (végre!), közben látom a Bubu kanapéján hagyott Szamarat, a konyhában a földön hagyott kismillió csetreszt , az asztalon a félig kiürült cumisüveget...és hiányérzetem van. Folyamatosan. Mintha valakinek a fél karját levágják, de tudja, hogy annak ott kéne lennie, érzi is, hogy ott van...de mégsem.
Valaki a minap bűntudatnak vélte érezni, amit ilyenkor érzek, mikor úgymond "lepasszolom" a gyereket. Ha ez valóban bűntudat lenne, akkor szerintem gáz lenne, akkor azt feltételeznénk, hogy úgy érzem, nem lenne szabad gyerek nélkül léteznem sem. Korántsem erről van szó - egyszerűen az első fél óra király, szabad vagyok, azt csinálok, ami akarok... aztán vissza akarom kapni a karomat!!!! Egyszerűen nem az igazi nélküle.
Ha van gyereked, tudod, miről beszélek. Ha nincs, majd megtudod. Erre úgysem tud a legjobb férj, anya, védőnő, szülész, nőgyógyász sem felkészíteni. Nekem sem mondták, úgysem értettem volna. De ha jön, akkor fejbevág. A tudat, hogy SOSEM lesz már semmi olyan, mint rég. Egy férjjel töltött hosszú hétvége sem. És ez nem baj, csak meg kell szokni, ha egyáltalán meg lehet. Végső soron rettentő jó ez így.
Még egy gondolat: emlékszem, kb a gyerek egy éves koráig kisebb-nagyobb hullámokban tört rám az érzés, hogy MOST akarok visszamenni emberek közé, dolgozni. Hosszú idő kellett, míg megszoktam a helyzetet, szerintem ez is természetes. Mint ahogy hosszú idő kell ahhoz is, hogy mi ketten igazán összeszokjunk; a két időpont nagyjából egybeesik. Mára, úgy érzem, teljesen megtaláltam itthon is a helyem, és a gyerekkel is kiegyensúlyozódtunk, összecsiszolódtunk, türelmem is egyre több. Most majd az lesz a gond, amikor vissza kell menni...de ez még legalább egy év.
2009. július 10., péntek
2009. július 10.
Hmm...na igen...én és a rendszeresség... nem mondhatnám, hogy köszönőviszonyban vagyunk egymással...
De még nem érettségizik Bubuka, így még időben vagyok:)
Persze iszonyúan sok minden történt időközben, sok olyasmi is, ami csak nekem lehet érdekes, de igyekszem összefoglalni az elmúlt fél évet.
Jelen pillanatban Bubu 20 hónapos és 4 napos, 13 kiló körüingadozik a súlya, kb 85 cm magas. Futkos, beszél(ni próbál, több-kevesebb sikerrel), szerintem nagyon okos és gyönyörű:) Próbálom egy kis füzetkébe legalább hetente beírni az új szavait, de ez sem sikerül mindig. És még azt mondják, unatkoznak otthon a gyerekkel! Na, hát mi sosem. Mindig van program, tennivaló,sokszor ugyanúgy elfolyik az idő a kezeim között, mint a pénz... Jövünk, megyünk, programokat csinálunk. Vele lehet, annyira rugalmas, vidám, kiegyensúlyozott! Még egy igazi hiszti nem volt(én még a szót magát is utálom!)! Nagyon jól alszik, amikor letesszük, legyen az 8 vagy fél 10, szépen elalszik, nincs altatási gonduk. Reggel 8 és 9 között ébred, így én sem vagyok kimondottan kialvatlan...:) Enni ugyan mosanában nem szeret, kb egy hete, amióta meleg van, legalábbis én szeretem a melegre fogni. Viszont már egyáltalán nincs tápszer, kb mióta Hajdúszoboszlóról hazajöttünk, tehát úgy 2 hete. Tej van reggelire, aztán kenyér felvágottal/virsli/bundáskenyér/stb. tízóraira, ebédre rendes, főzőtt ebéd vagy bébiétel, és hasonlók délután/este. Nem is hiányzik neki a tápszer, a tejecskét már szépen megissza.
És hát beszél....az valami édes, mikor új szavakat mond ki, és ebből egyre több van, egye többet utánozza azt, amit mi mondunk ki, és akkor is fülel, mikor az ember nem is gondolná... De erről majd a következő bejegyzésben bővebben.
Az "idegenektől" mostanában kezd el tartani, legalábbis tartózkodóbb, mint volt, idő kell neki a feloldódáshoz, és ennek sikere is változó. Szerintem hihetetlenül jó a radarja, megérzi, ki az, aki őszintén áll hozzá, ki az, aki csak kötelességből...Eklatáns példa Anna vagy Csilla, akikre rögtön rákattan, és mondjuk Ildikó, akinél ugyan idő kell, de megérzi, hogy őszinte az érdeklődés. Vasárnap volt itt Ildikó, utána napokig hallgattam, hogy 'Ildi, Ildi', szóval emlegeti...:)
De az abszolút libling a Nagyi ("Nyanyi"). Azt látni kell, amikor szinte ugrál, toporzékol, kiabál örömében, mikor meglátja Anyut...meg kell zabálni! :)
Viszont most idő van, felébredt a kisherceg, így mennem kell, de ígérem, hamarosan folyt.köv, most igyekszem nem kihagyni egy újabb fél évet....
De még nem érettségizik Bubuka, így még időben vagyok:)
Persze iszonyúan sok minden történt időközben, sok olyasmi is, ami csak nekem lehet érdekes, de igyekszem összefoglalni az elmúlt fél évet.
Jelen pillanatban Bubu 20 hónapos és 4 napos, 13 kiló körüingadozik a súlya, kb 85 cm magas. Futkos, beszél(ni próbál, több-kevesebb sikerrel), szerintem nagyon okos és gyönyörű:) Próbálom egy kis füzetkébe legalább hetente beírni az új szavait, de ez sem sikerül mindig. És még azt mondják, unatkoznak otthon a gyerekkel! Na, hát mi sosem. Mindig van program, tennivaló,sokszor ugyanúgy elfolyik az idő a kezeim között, mint a pénz... Jövünk, megyünk, programokat csinálunk. Vele lehet, annyira rugalmas, vidám, kiegyensúlyozott! Még egy igazi hiszti nem volt(én még a szót magát is utálom!)! Nagyon jól alszik, amikor letesszük, legyen az 8 vagy fél 10, szépen elalszik, nincs altatási gonduk. Reggel 8 és 9 között ébred, így én sem vagyok kimondottan kialvatlan...:) Enni ugyan mosanában nem szeret, kb egy hete, amióta meleg van, legalábbis én szeretem a melegre fogni. Viszont már egyáltalán nincs tápszer, kb mióta Hajdúszoboszlóról hazajöttünk, tehát úgy 2 hete. Tej van reggelire, aztán kenyér felvágottal/virsli/bundáskenyér/stb. tízóraira, ebédre rendes, főzőtt ebéd vagy bébiétel, és hasonlók délután/este. Nem is hiányzik neki a tápszer, a tejecskét már szépen megissza.
És hát beszél....az valami édes, mikor új szavakat mond ki, és ebből egyre több van, egye többet utánozza azt, amit mi mondunk ki, és akkor is fülel, mikor az ember nem is gondolná... De erről majd a következő bejegyzésben bővebben.
Az "idegenektől" mostanában kezd el tartani, legalábbis tartózkodóbb, mint volt, idő kell neki a feloldódáshoz, és ennek sikere is változó. Szerintem hihetetlenül jó a radarja, megérzi, ki az, aki őszintén áll hozzá, ki az, aki csak kötelességből...Eklatáns példa Anna vagy Csilla, akikre rögtön rákattan, és mondjuk Ildikó, akinél ugyan idő kell, de megérzi, hogy őszinte az érdeklődés. Vasárnap volt itt Ildikó, utána napokig hallgattam, hogy 'Ildi, Ildi', szóval emlegeti...:)
De az abszolút libling a Nagyi ("Nyanyi"). Azt látni kell, amikor szinte ugrál, toporzékol, kiabál örömében, mikor meglátja Anyut...meg kell zabálni! :)
Viszont most idő van, felébredt a kisherceg, így mennem kell, de ígérem, hamarosan folyt.köv, most igyekszem nem kihagyni egy újabb fél évet....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
