Fájdalom

Bár a téma nem ide tartozik, de muszáj írnom róla.

Talán nem tudod, ki (volt) az a Kolonics György, de nem baj. Nem kell mindenkinek ismernie egy többszörös világbajnok, olimpiai bajnok sportolót, kenust.
Én ismer(t)em. Rettenetesek ezek a zárójelek, mégis bele kell tennem a szövegbe. Elment. És nem tudjuk feldolgozni.
Én nem rajongok a sportért, nem is feltételen a sportolót gyászolom. Nem is voltunk közeli barátok, nem jártunk együtt szórakozni.
Viszont a férjemnek sporttársa és közeli barátja is volt. Neki rengeteg, sokkal több emléke ugrik be róla, mint nekem.
Nekem az ugrik be, mikor összefutottunk a plázában és gratulált a kisfiunkhoz. Az ugrik be, mikor elmentünk a háza előtt, mindig felnéztünk, már csak megszokásból is. Az ugrik be, hogy bár tényleg nagyon elfoglalt ember volt, eljött Emil 25., meglepetés szülinapi bulijára 2005 októberében. Nem hangoskodott, nem játszotta meg magát, eljött, felköszöntötték Emilt, egy ideig ott maradtak, aztán elbúcsúztak, és elmentek.
Szintén eljött az esküvőnkre, gratulált, maradt egy ideig, aztán elbúcsúzott, szépen feltűnés nélkül, és elment.
Most is így tett. Maradt egy ideig, csöndben, visszafogottan, csak sajnos nem búcsúzott el, úgy ment el. Hirtelen, brutálisan.
Emil mondta ki: az vitte el, ami a legnagyobb volt neki: a szíve.
Sajnálom Andit, a menyasszonyát, merthogy volt neki, és idén lett volna az esküvőjük, ha minden igaz. Nincs olyan pillanat, hogy ne jutna eszembe Andi is.
Andi, őszinte részvétem, nagyon nagyon sajnálom! És őszinte részvétem mindazoknak, akik ismerték, szerették, tisztelték.
Koló, bárhol vagy, remélem, jó neked. Gondolunk rád, és nagyon fáj!