Nem is tudom, hogy kezdjem. Hogy vezeti be az ember írott formában, hogy az egy szem majdnem-két-és-fél-éves fia végre belepisilt a bilibe? Nem tudok itt ujjongani, ugrálni, könnybe lábadt szemmel puszilgatni a gyereket, mint azt tettem ma reggel élőben...na jó, nem ugráltam, de a többi stimmel. :)
Szóval képzeljétek, megtörtént a csoda: semmi erőltetés, semmi könyörgés, ment magától minden, mint a karikacsapás... Ébredés utáni tisztábatétel,párbeszédünk a történés előtt nagyjából így hangza vala:
- Ajjaj.
- Mi a baj, kisfiam?
- Pisilni kell. (épp nem volt már rajta a bugyi)
- Akkor hozhatom a bilit? (rutin kérdés, mondhatni, költőinek szánt)
- Igen.
- És belepisilsz?
- Igen.
Anya megy, bili hoz, vérmes reményeket persze eseményhez nem fűz.
Bubu ráül, nézi, vár... és megszólalt a muzsika. De tényleg; zenélő bilink van... Azt hittem, elájulok. Olyan büszke lettem rá, de azt hiszem, ezt mindezen már túl levő anyukáknak nem kell mesélnem...
Nagyjából minden rokont felhívtam, veletek meg itt osztom meg az örömhírt! :D Sajnos fotó nincs, annyira gyors nem vagyok... :D
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése